Hiszek, mert úgy akarom!

,,– Don Juan azt mondta, hogy az emberi észlelést a félénkség korlátozza. Ahhoz, hogy fenntarthassuk a minket körülvevő világot, el kellett dobnunk észlelésünk ajándékát: a lehetőséget, hogy mindent lássunk. Feláldozzuk a tudomás szárnyalásának ajándékát cserébe az ismert biztonságáért. Pedig erős, félelmetes, egészséges életet élhetnénk; feddhetetlen harcosok lehetnénk, de nem merünk azok lenni!

Hiszek, mert úgy akarom!

Nem könnyű nekem egy olyan fogalomról írni, mint a „varázslók posztulátumainak igazolása”. Nem azért értek velük egyet, mert sikerült összefüggő magyarázatot találnom rájuk, hanem mert egy minimális gyakorlati szinten elköteleztem magam irántuk, és ebből aztán kibontakozott egy másfajta megegyezés. Nos, ennek az új nyelvezetnek – a valódi harcos párbeszédnek – az elemeit nem az értelem, hanem megtakarított energiám határozta meg.

Carlos kifejtette, hogy egy olyan irracionális témát, mint a „gyűjtőpont elmozdulása” csak az erő feltételei mellett igazolhatunk. Mivel minden magyarázatra irányuló törekvés a gyűjtőpont sajátos helyzetének eredménye, csak úgy tudjuk bizonyítani a gyűjtőpont elmozdulásának hitelességét, ha magunk is elmozdulunk a hitelesíteni kívánt helyzetbe, és megnézzük, mi történik ott.

Érvélésének logikája letaglózott: – Carlos, ez azt jelenti, hogy nem lehetséges a varázslók állításait kívülről igazolni?

–  Ellenkezőleg – mondta. – Az erő munkálkodását csak kívülről élhetjük meg, mert amikor a figyelmünk folyékony, merev és elkülönült „énünk” megszűnik, és beleoldódunk a minket körülvevő világba. Ezért mondják a látók, hogy a világ misztériuma nem belül, hanem kívül van. Más szavakkal: a megoldás sosem mentális, hanem gyakorlati!

Megkérdeztem, milyen gyakorlati oldala lehet egy ennyire homályos témának, mint a gyűjtőpont elmozdulása.

Carlos azt válaszolta, hogy ez a téma csak számomra homályos, mert nem vagyok képes akaratlagosan kontrollálni a tudatállapotaimat. Példaként említette, hogy az írás és olvasás is hiábavalónak és zavarosnak tűnik egy vadember számára, holott egy civilizált személy életbevágóan fontosnak tartja azt. És ez a példa igencsak halovány ahhoz képest, hogy mennyire életbe vágó a gyűjtőpont irányítása egy varázsló esetében.

Tudni akartam, miként lehetséges, hogy egy ilyen nagyhorderejű dolog rejtve marad az emberek többsége elől.

Carlos szerint a gyűjtőpont elmozdulása annyira természetes, és egyszerre olyan kifinomult, mint a beszéd vagy a gondolkodás. Ha nem tanítanak meg rá, nem leszünk képesek végrehajtani.

Biztosított: az, hogy végül sikerül-e versenyre kelnünk a varázslók emberfeletti teljesítményével, vagy vereséget szenvedünk, kizárólag közösen osztott megegyezéseinken múlik.

– Hogy bebizonyítsd egy tény valóságát, először egyet kell értened a jelentését illetően. Sajnos a legtöbb ember számára az egyetértés azt jelenti, hogy mereven ragaszkodik a hivatalos leíráshoz. Akaraterő kell a tanuláshoz, hogy felmerjük térképezni megegyezéseink más területeit is.

A varázslók rájöttek, hogy kétféle konszenzus létezik. Az első a kollektív konszenzus, amely az értelemtől indul ki, és messzire vezet, de végül mégis elkerülhetetlenül paradoxonba torkollik. A másik a gyűjtőpont elmozdulása által előidézett konszenzus, amelynek hitelességét csak azok igazolhatják, akik hasonló körülményeket tapasztalnak.

A személyes tapasztalaton alapuló konszenzusnak van egy előnye a magyarázatokon alapulóhoz képest: az érzékek által felfogott élet önmagában teljes, az értelem ezzel szemben kizárólag összehasonlítások – pozitív és negatív, igaz és hamis, stb. –  által működik.

Amikor csatlakozunk a varázslók konszenzusához, megszokott és magától értetődőnek tekintett fogalompárjaink hatályon kívül helyeződnek. És ez eleinte rendkívül zavaró az értelem számára. Idővel a varázslók megtanulják, hogy a világban nem léteznek szilárd tárgyak, csupán lények, melyek ide-oda ingadoznak a tudatosság különböző állapotai között. Éppen ezért nincs értelme különbséget tenni igazság és hazugság közt.

– Don Juan azt mondta, hogy az igazság olyan, mint egy épület sarokköve, amit egy értelmes ember sosem próbálna elmozdítani.

Amikor behódolunk a definícióknak, energiánkat blokkolja valami, s így pangani kezd. A definícióknak való behódolás az idegen elme hatása, melyet aztán mi a végletekig eltúlozunk.

Az értelemalapú konszenzust helyettesítő tapasztalatot don Juan úgy nevezte, hogy „hinni hit nélkül”. A varázslók számára ez a bizonyítás egy teljesen új meghatározása.

A varázslók nem definíciókat, hanem eredményeket várnak. Ha lehetséges a gyakorlatban megemelni a tudatszintünket, akkor mit számít, hogy meg tudjuk-e magyarázni ezt, vagy sem? Az eszközök, amelyekkel óvjuk és gyarapítjuk az energiánkat, nem fontosak, mert abban a pillanatban, hogy birtokába kerülünk a teljességünknek, a figyelem új területére hatolunk be, ahol többé nem kell törődnünk a fogalmakkal. A dolgok itt önmagukért beszélnek.

–  Most nyilván úgy gondolod, hogy engedélyt kaptál a felelőtlenségre. De a harcos megérti a valódi üzenetet: a „valóság” nem más, mint „cselekvés”, és a cselekvés értékét gyümölcseivel mérjük.

Mindennapi szemszögből nézve a varázslók gyógyíthatatlan hazudozónak tűnnek, mert univerzumuk különbözik az átlagemberétől. Ha egy varázsló megmagyarázhatatlan dolgokat hétköznapi szavakkal próbál leírni, akkor elkerülhetetlenül ellentmondásokba keveredik, és ettől vagy holdkórosnak látszik, vagy hazugnak. Ezért mondom, hogy a hétköznapi világból nézve a nagual világa szélhámosság.

Ugyanez történik minden „izmussal”, ami alól a nagualizmus sem kivétel. De az értelem védelmezőivel ellentétben, akik egy bizonyosfajta megegyezéshez keresnek követőket, a varázsló nem fogja kijelenteni, hogy az ő világképe az egyedül igaz, hanem helyette azt mondja: „Hiszek, mert úgy akarom, és te is megteheted ugyanezt.” Az akarat ilyetén kinyilatkoztatása nagyon hatásos, és beindítja az erővel bíró események lavináját.

Ha alaposan megfigyeled, észreveheted, hogy a gyermekek nem azért hisznek a világ mágikus oldalában, mert „ártatlanok”. Hisznek, mert teljesek és látnak! Ugyanez történik a varázslókkal is. Az általam közölt fantasztikus leírások nem egy olyan valóságsíkhoz tartoznak, melyen te és én osztozunk, miközben ezt a beszélgetést folytatjuk – ezek a dolgok valóban megtörténtek!

–  A nagualizmust egy emberhez hasonlítanám, aki örökölt egy történetet és egy kincsestérképet, de nem hisz bennük, így eljön hozzád, és átadja neked az egész titkot. Ha elég okos vagy elég naiv vagy, akkor igazságként fogod fel a történetet, és minden erőddel megpróbálod megfejteni a térképet. De a térképet rejtjelezték, ezért meg kell tanulnod néhány idegen nyelvet, barátságtalan helyekre kell ellátogatnod, gödröket kell ásnod, hegyet másznod, vízmosásokba ereszkedned és a tengerbe alámerülnöd.

Végül hosszú, kereséssel eltöltött évek után megérkezel arra a helyre, ahol a kincsnek lennie kell – és micsoda csalódás! –, csak egy tükröt találsz ott. Ezek szerint hazugság volt az egész? Nos, nézz magadra: egészséges vagy, erős, művelt, világlátott, telve nagyszerű tapasztalatokkal! Igazából ez volt a kincs!

– Tartsd észben, hogy az áramló energia nem ismer igazságot vagy hazugságot. A harcos előszeretettel dönt úgy, hogy hinni fog pusztán a kaland izgalmáért, és eközben megtanul egy másik nézőpontból összpontosítani a világra – a csend szemszögéből. És ekkor tárulnak fel számára a tanítások igazi kincsei.”

Armando Torres