Végül is három bejegyzésre sikeredett :))) No hát, ebben a világban élünk most mi...
AZ EMBERI PSZICHÉ ugyanis szinte sóvárog az előre meghatározott mintázatra – mondhatnánk ezeket előre lefektetett síneknek is. S nem elég számára a sínek hálózata, ezek mellé lépten-nyomon pirosra állított szemaforokra, vagyis tilalmakra is szüksége van. Az adott mintázatot és tilalmakat a szülők fektetik a nyiladozó értelmű kisgyerek lelkébe, amelyet aztán a társadalmi környezet krampácsol acélosra.
LÉTEZIK tehát egy minta, amelyik megmutatja, milyen egy jó kislány, egy jó feleség egy jó családanya, mit lehet és kell tennie, illetve mire nem szabad, sőt tilos még gondolnia is. Ezt a mintát a kislányok a szülőktől kapják, azok a nagyszülőktől, és így tovább. És ez így volt jól, hiszen e mintázat az életet követte, amely évezredeken keresztül – ebben a tekintetben – mit sem változott, egészen a legutóbbi időkig. Most azonban példa nélkül álló, és drámai fordulatot vett.
MIT TESZ ilyenkor általában egy asztrológus? Belenéz a horoszkópba, látja az elszakadás, a kiugrás késztetését, az individualizálódás sürgető jelenlétét, ám ő az archaikus szemlélet alapján csak azt hajtogathatja: egy nő élje a Hold-énjét, adja át a férjének a Nap-princípiumot, ne lázadjon, hajtson fejet az Örök Törvénynek, s töltse be az Univerzum által ráosztott eredeti szerepét. Ezek bizony nagyon fennkölt és egyértelmű szavak, s nagyon mélyen együtt is rezegnek azokkal a korai szülői programokkal, amelyek a régi mintázatnak való megfelelést sulykolták.
ILYEN TANÁCSADÁS után, elmentében, a nő így sóhajt: „Úgy látszik, az Ég ugyanazt akarja, mit annak idején a mama. Nincs kibúvó. Ha másképp érzek, gondolkodom, rossz vagyok, és ha másképp cselekszem, bűnös is…” Az asztrológus pedig elégedetten hátradől a székében, és azt gondolja: „íme, ismét visszaadtam egy család boldogságát”. A nő pedig vagy továbbra is viselős marad egy ki nem hordott válsággal, az individualizálódás be nem teljesített ígéretével, vagy mégis csak megteszi azt, amit egy belső erő diktál, s a további életét lelkiismeretfurdalással és bűntudattal terhelten éli tovább. Egy elavult mintázat helyett ugyanis egy másik elavult mintázatot kapott. Pedig a tanácskérőt az érdekli, mit mondanak a csillagok, s ehelyett legtöbbször azt hallja, mit mondanak az asztrológusok. Ugyanis kevés annyira ortodoxan mintázatkövető szakma létezik, mint az asztrológusé.
LÉTEZIK-E egyáltalán Vízöntő-kori női szerepminta? S ha igen, mik a jellemzői? Véleményem szerint nincs, aki erre válaszolni tudna. Idézem ismét az uránuszi analógiákat: járatlan út, egyedi megoldás, különleges rendszer.
MIT TEHET hát az asztrológus? Úgy tűnik, mindössze egyet: feltárhatja azt a lelki és pszichológiai mintázatot, azokat a rejtett összefüggéseket, amelyek a kérdezőt a probléma centrumába vezették. Mert abban, aki látja az utat, amin körbe-körbe járva mindig ugyanarra a válságos pontra érkezik, előbb-utóbb megszületik az elhatározás: erre az ösvényre nem lépek többet. S itt jelentkezik a Vízöntő-kor igazi kihívása: vajon megvagyunk-e a tanács, az útmutatás és a más által előre gyártott mintázat mankója nélkül? Mert aki lelép egy ösvényről, új csapást tapos. Olyat, amelyen még nem járt senki őelőtte. Ehhez a lépéshez azonban csak egyetlen információ szükséges: létezik irány az előre megszabotton kívül is.
EZ AZONBAN újfajta tanácskérő-asztrológus viszonyt feltételez. Nem az okos-tudatlan, főorvos-beteg, pap-gyónó, vagyis: szülő-gyermek viszonyt, hanem a Vízöntő ideál szerinti szabad, egyenlő és testvéri kapcsolatot. Ilyenkor két felnőtt ül egymással szemben, a problémát két oldalról szemlélve, s annak megoldásán közösen töprengve. Mert, ismétlem, minden Vízöntő-típusú probléma egyedi, s annak minden esetben a mintázatoktól (így az archaikus mintázatoktól is) eltérő kijárata van. Nagy feladat elé állít ez minket asztrológusokat, de elsősorban azokat a nőket, akik ezt az ismeretlenbe vezető lépést éppen most vagy valamikor a jövőben megtenni készülnek.
SEGÍTSÉGKÉNT azok az – emberi lélekben folyó változásokat rugalmasan követő – diszciplínák kínálkoznak, amelyek egyrészt tapasztalati alapon állnak, másrészt változási folyamatokat követnek nyomon. Ide tartozik a pszichiátria, a pszichológia, a humánenergetika és a holisztikus gyógyászat számtalan irányzata. Ezek közül különösképpen kiemelném az Eric Berne által alapított tranzakcionális analízist (közismertebb nevén a játszmák és sorskönyvek iskoláját), amely a vakon követett viselkedési és életforgatókönyvek felismerését és elvetését tűzte ki célul, s ragyogó módon illeszthető az asztrológia szemléletéhez és gyakorlatához.
A VÍZÖNTŐ-KORNAK nem volt prófétája, ám mégis sokan – közöttük én is – egy indiai filozófust, Jiddu Krishnamurtit tekintik annak, bár ő ezt a szerepet következetesen visszautasította. Nem is tehette másképp, hiszen e szerep elfogadásával – a Vízöntő-korban! – ellentmondásba került volna önmagával. Befejezésül őt idézem:
“A tudatot ismerjük - ismerjük, mert megtapasztaltuk. S mi ezzel a mértékkel próbáljuk kimérni a kimérhetetlent. Ám az ismert magától értetődő módon sohasem ismerheti meg az ismeretlent; csak arról tudhat, amit megtapasztalt, amit elgondolt, amit összegyűjtött. S vajon képes-e a tudat belátni saját képtelenségét arra, hogy megismerje azt, ami nem megismerhető?
A keresés csak az ismertnek az ismert felé való mozgásformája lehet, s a legtöbb, amit a tudat tehet, annyi, hogy beismeri: ez a tevékenység sohasem fogja feltárni a feltáratlant. Az ismert bármely aktivitása a már megismertek körén belül marad. Pontosan ez az, amit meg kell érteni; mindössze ezt kell a tudatnak belátnia. Ezután - minden késztetés, minden szándék nélkül - az elme elcsöndesedik.
Amikor az elme üres és csöndes, és a teljes ön-tagadás állapotában van - ami nem vak üresség és nem is önmegtagadás, hanem egy egészen sajátságos állapot, melyben minden gondolat megszűnik - csak akkor válik lehetővé, hogy az, ami megnevezhetetlen, a létezésbe lépjen.”
Rákos Péter
(Természetgyógyász Magazin)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése